Öt

Egész héten az új felvételekkel dolgoztam, abban a reményben, hogy felfedezek valamilyen mintázatot a regressziókban. Minden egyes ülés után hazavittem a legújabb kazettát, visszajátszottam néhányszor, azután átírtam. Másnap reggel pontban 9:55-kor már ott ültem Türelemmel és Állhatatossággal (a két kőoroszlánnal, akik a Közkönyvtár lépcsőit őrzik), és vártam, hogy kinyíljon az ajtó. Minden alkalommal lelkesedéssel telve vágtam bele, akárcsak a Fawcett-szalag esetében, de minél mélyebbre ástam magam a könyvekbe, annál világosabbá vált, hogy csak az időmet vesztegetem.

A „hatok” élete egy durván ezeréves időszakra esett: az előző millenniumra. Fawcettet kivéve egyikükről sem derült ki, hogy ismert történelmi alak, habár hárman közülük ismert történelmi eseményekre utaltak – vagy ezek részesei voltak –, amelyeket felhasználhattam, hogy megerősítsem a vallomásukat. Nem lehetett egykönnyen megállapítani, hogy valóban léteztek-e – Print Begley ügyén még mindig dolgoztam –, de a tények alátámasztották a történeteiket. A részletesség, amivel felidézték az eseményeket, esetenként figyelemreméltóan pontosnak bizonyult.

Csak akkor ütköztem akadályokba, amikor megpróbáltam kapcsolódási pontokat találni a hat különböző „élet” között, és meghatározni, hogy milyen módon kötődnek a sajátomhoz. Bőségesen akadtak felszínes összefüggések: témák, visszatérő képek, bizonyos kifejezések és szavak, amelyek több – ha nem is az összes – regresszióban felbukkantak. A Begley-szalagon például a szakadatlan eső, a köd, a legyek, a kiéhezett kutyák, a fény a torony ablakában, a „vízesés” szó – mintha mind Fawcett expedíciójára rímelt volna a Mato Grosso dzsungelében. De ennél messzebbre nem jutottam. Az összefüggések önmagukban nem bírtak jelentéssel, és habár számtalan különböző irányból közelítettem, képtelen voltam bármiféle egységes fejlődési struktúrába illeszteni őket.

A hét vége felé már komolyan fontolgattam, hogy beviszem a problémát Alnek az irodába, és megkérem, hogy futtassa le valamelyik nagygépünkön. A Mensa IV a megfelelő programozással képes volt néhány mikroszekundum alatt átrágni magát ezer év történelmén, és előállni a helyes válasszal bármilyen kérdésre. Odáig mentem, hogy megpróbáltam összeállítani az inputot az első próbakereséshez, ám szembesülnöm kellett vele, hogy a tudásom ezekről az életekről annyira vázlatos, hogy képtelenség belőle működőképes adatbázist alkotni. Egyszerűen túl sok volt a változó.

Akkoriban az alábbi rövid összefoglalókat írtam a hat regresszióról.

Mivel egységes formájukban minden információt tartalmaznak, ami az elkövetkező hetek eseményeinek megértéséhez szükséges, itt inkább ezeket (és nem a szalagok átiratait) reprodukálom, kronológiai sorrendben.

4. szalag – Thorfnn, szül. Kr. u. 947. Hajós, farmer. Egy csoport skandináv telepest vezet a norvégiai Vatnsfjordból egy apró, távol eső, Boreray nevű szigetre (térképen nem sikerült azonosítani), hogy kolóniát alapítsanak. Egyszerű, harmonikus, békés életet remél az utazástól – valamit, ami a saját országában már nem lehetséges. Hitt benne, hogy a sziget megszentelt hely (nem világos, miért). A közösség nem indul virágzásnak. Az éghajlat zord: a hajókat egy vihar elpusztítja. Nincs elég élelem. A szigeten nincsenek fák, melyekből hajót lehetne építeni: senki sem menekülhet. Viszály és rivalizálás a telepesek között. Thorfinnt és családját teszik felelőssé a kolónia kudarcáért: kiközösítik őket. Egy barlangban keresnek menedéket, lassan éhen halnak.

3. szalag – Jean Cabet, kb. 1250-1288. Patikárius, alkimista. Lyonban és Aixen-Provence-ban élt és dolgozott. Titokban annak szenteli életét, hogy felfedezze a Követ, az ideális arany alkímiai formuláját, mely a szóbeszédek szerint valódi halhatatlanságot kölcsönöz a tulajdonosának, megszabadítva az adeptust az egymást követő halandó inkarnációk terhétől. Felesége és két gyermeke áldozatául esik a pestisjárványnak, Cabet magát okolja a halálukért a fertőzöttek közt végzett munkája miatt. A provence-i árvíz tovább terjeszti a járványt. A városlakók Cabet-t teszik felelőssé a pestisért, és boszorkányságért megégetik a laboratóriumában. Halála pillanatában „hatalmas kaput” lát, „amely mögött a Követ őrzik”, ám a kapu nem nyílik ki neki.

5. szalag – Tommaso Petacci, 1558-1589. Költő, filozófus, szerzetes. Nápolyban születik, egy halász fiaként. Tizenkét évesen lép be a domonkos rendbe. Jobban érdekli a tanulás, mint a vallás. Túl szabad szellemű, és hamarosan összetűzésbe kerül az egyházi fennhatósággal Rómában. Kritizálja az egyházat és a politikai berendezkedést. Hiszi, hogy a század vége vérben születő társadalmi átalakulásokat hoz. Azt állítja, hogy Isten egy életteli álomban felfedte előtte egy „Egyetemes

Köztársaság” terveit. Megírja őket egy értekezésben (Város a csillagokban), amit sosem adnak ki. A pápa titkosrendőrsége elkobozza a kéziratot, és nyilvánosan elégeti; Petaccit letartóztatják, és a római inkvizíció eretnekségért elítéli. Egy Fiesole melletti toronyba zárják, és halálra kínozzák.

2. szalag – Szubhuto, 1761-1821. Tibeti láma. Csatlakozik a Szangha rendhez, a kapuhoz, amelyen keresztül mindenki rátalálhat az Útra. Eléri a megvilágosodást, de ráébred, hogy nem akar belépni a végső Nirvánába – vagyis eggyé válni az örök mátrixszal, „az Univerzum határtalan létével” –, amíg az emberiség szenvedése véget nem ér; amíg minden más lény el nem éri a megváltást. Egyre inkább kiábrándul a spirituális életből, de tudja, hogy nem alkalmas másra. Egy nap kétségbeesésében felgyalogol a Himalája havába, és többé nem tér vissza.

1. szalag – P. H. Fawcett, 1867-1925. Katona, felfedező stb. Mániákusan kutat az „elveszett városok” után Brazília dzsungeljeiben. Úgy hiszi, hogy ezek egy elfeledett civilizáció – feltehetőleg Atlantisz – maradványai. Utolsó expedícióján (késlekedés, rossz idő, betegség stb.) társait visszaküldi, és egyedül folytatja az utat. Egy vízesést keres, amelyet kőtorony jelöl az erdőben – úgy véli, hogy a zuhatag elvezeti majd „Z” városához; egy ősi településhez, amelyet „vad népek gyűrűje” vesz körül. Legyengül az élelemhiánytól. Morcego indiánok ölik meg éppen akkor, amikor elérné úti célját.

6. szalag – Print Begley, 1925-(?). Mezőgazdasági munkás, az amerikai hadsereg tizedese. Szülőfaluja Indián Ridge, egy szegény bányásztelep Kentucky északi hegyvidékén. Lassú észjárásúnak tartják. Üldözik félvér származása miatt. Magának való. Elutasítja, hogy a hagyományokat követve belőle is bányász legyen. Apja rossz szemmel nézi vallásos szenvedélyét. Elrejti Bibliáját egy kunyhóban, miután hittérítő gyűlésen vesz részt, ahol rájön, hogy ő a „kiválasztott”. Átveszi cseroki őseitől a feladatot, hogy a csillagokat figyelve előre jelezze a világ végét. Besorozzák a seregbe, és Németországba küldik 1945 februárjában.

Rövid, de intenzív háborús élmények. Harcol Nürnbergnél a háború utolsó éveinek egyik leghevesebb és legvéresebb ütközetében. A harcok után a városban marad a helyőrséggel, hogy eltemesse a halottakat.

Alapos jegyzeteimben, amelyek minden lehetséges kapcsolatot számba vettek a hat regresszió között, jó néhány visszatérő képet fedeztem fel, melyeket közvetlenül vissza tudtam vezetni a saját személyes élményeimre.

Afelől például kétségem sem volt, hogy azt a nürnbergi Palmenhof-ban található kristálycsillárt, ami Print Begley-t vízesésre emlékeztette, a Kilencvenharmadik utcai ház lépcsőházában függő darab ihlette. Amikor Begley felnéz, és meglátja mögötte az ajtót – ez aligha lehetett véletlen egybeesés. Ugyanígy nem lehetett az a tóparton sétáló kislány képe, sem az összekuporodó férfit formáló szikla, sem Begley szóhasználata („véget vetni a szenvedésének”). Ezek nyilvánvalóan a saját közelmúltamra utaltak, vagyis cáfolták a látszatot, hogy az „életek” valódi történelmi emlékek.

Amennyire meg tudtam ítélni, a regressziók ugyanabból az ötletszerű anyagból épültek fel, amiből az álmok: a tudattalan elme azon erőfeszítéséből, hogy kiszínezze az ember mindennapos létezésének triviális részleteit, és így cirkalmas, egymáshoz alig kapcsolódó fantáziák sorozatát hozza létre. Ám ekkor felmerült bennem, hogy másként is szemlélhetném a dolgot. Ha a saját életemet is az „életek” egyikének tekintem, a hetediknek a sorban (a számítógép inputjához meg is próbáltam hozzáadni a saját önéletrajzomat, a tömörített biográfiákhoz), akkor az összes kép, amely a regressziók során felbukkant – és amelyeket a jelek szerint a saját élményeimből merítettem –, ugyanolyan érvényesnek tűnik, mint bármely más kapcsolódási pont a hat „élet” között. Más szóval együtt lennénk az egészben: hét az egyben. Minden a helyére kerülne.

Habár a bennem lakó programozónak tetszett az ötlet, mégsem magyarázott meg semmit. Például azt, hogy egy jelentéktelen német metszet, amely a New York-i Közkönyvtár falán lóg, vagy a kristálycsillár a terapeutám irodájában miért ragadná meg ilyen tekervényes módon a képzeletemet. A „korreláló adat” ebben a megközelítésben is ugyanolyan esetlegesnek tűnt – az átfogó mintázat, melyet fel akartam fedni, ugyanolyan tünékenynek.

Print Begley volt az egyetlen a „hatok” közül, akinek a története nem ért véget. Meg kellett tudnom, hogy mi történt vele, úgyhogy megkérdeztem Somerville-t, vissza tudná-e hozni hipnózisban. Eleinte voltak ellenvetései. Gyakorlatilag lehetséges – magyarázta –, de a Begley-regresszió annyira traumatikus volt, hogy veszélyes lehet tovább erőltetni. A legutóbb, közvetlenül azután, hogy Begley-t gyilkosságért letartóztatták, Somerville-nek ki kellett hoznia a transzból, mert „akut pánikroham” jeleit mutattam. Azzal érveltem, hogy semmi értelme épp azt a regressziót félbehagyni, amelyik a legizgalmasabbnak ígérkezik. Végül Somerville vonakodva beleegyezett, hogy megpróbálja újra előhívni Begley-t.

Ám az ülés sajnos nem járt sikerrel. Az egyik szeszélyes „szinaptikus léziónak” köszönhetően – ahogy Somerville nevezte – Nürnberg vagy Kentucky hegyvidéke helyett megint Boreray kopár kis szigetén találtuk magunkat, egy barlangban kuporogva Thorfinnel és családjával, az északi szél jeges rohamai elől rejtőzködve.

Somerville javára legyen mondva: sohasem állította, hogy irányítani tudja, melyik inkarnáció jelentkezik legközelebb. Olyan, mintha egy tárcsát csavargatnánk – magyarázta – egy olyan rádióállomás után kutatva, amely folyamatosan váltogatja a frekvenciáját, és akkor szolgáltat adást, amikor kedve tartja. Néha egy regresszió kellős közepén – különösen, amikor Somerville valamelyik karaktert előre-hátra mozgatta a saját életén belül – minden előjel nélkül más hangok törtek a felszínre; némelyik ismerős volt számunkra, másokat nem sikerült azonosítani. De Print Begley hangját soha többé nem hallottuk. Az ő vontatott, vaskalapos, Appalache-hegységi akcentusa végleg elhagyta az étert.

Különös: függetlenül attól, hogy melyik személyiséget vettem föl, mindig angolul feleltem Somerville kérdéseire. Néha olyan szavakkal hozakodtam elő, amelyeknek a jelentését alig ismertem, vagy egyáltalán nem képezték a szókincsem részét; másrészt viszont olyan kifejezéseket is használtam, amelyekről korábbi énjeim még nem is hallhattak. Petacci például – kirívó anakronizmussal élve – váratlanul kijelentette, hogy elege van a vatikáni rendőrség „vegzálásából”! Somerville elmagyarázta, hogy a regresszió nagyrészt vizuális élmény, melynek során a tudatalatti természetes igénnyel élve kortárs szóhasználatra fordítja a felidézett eseményeket.

Fawcett és Begley esete kapcsán, ahol a jelek szerint telibe találtam az akcentust és a beszédmódot is (és mivel pocsék imitátor vagyok, később abszolút képtelen voltam utánozni őket), Somerville megállapította, hogy az emlékképek intenzitása bizonyára „magasabb szintű” reakciót váltott ki. Felvetettem, hogy talán szerepet játszhat időbeli közelségük is, valamint az a tény, hogy közös nyelvet beszélünk, Somerville azonban ragaszkodott hozzá, hogy az egyezés oka a történetekben rejlik (különösen Begley-ében). Ezek az emlékek – magyarázta – „nagyobb jelentőséggel bírnak a tudatalatti szinten”.

Távolról sem győzött meg az érvelése. Bár tény, hogy Begley története mélyebben érintett, mint a többi. Amikor megtudtam, hogy ő gyilkolta meg a lányt a Palmenhofban, napokig depressziós voltam miatta. De bűntette ellenére is őt találtam a legrokonszenvesebbnek hátuk közül. És mivel Begley közvetlen elődöm volt, ennélfogva az ő regressziója tűnt a legmegfoghatóbbnak, és természetes volt, hogy a kutatásaimat őrá kell összpontosítanom: vagyis ki kell derítenem, hogy valóban élt-e.

A Közkönyvtár Genealógiai és Helytörténeti Osztályának könyvtárosnője javasolta, hogy a hadsereghez folyamodjak Print Begley szolgálati papírjainak másolatáért. Előzőleg elmagyaráztam neki, hogy egy távoli rokonomat igyekszem felkutatni egy kisvárosban, Kentucky keleti részén, és hogy nem tudok róla többet, mint hogy sorkatonaként harcolt a második világháborúban. A nő kezét-lábát törve próbált segíteni; még azt is megmutatta, hogyan töltsék ki egy „180-as” űrlapot, amelyet annak rendje és módja szerint megírtam, majd elküldtem a Katonai Nyilvántartásnak St. Louis-ba.

A könyvtárosnő azt is felvetette, hogy írjak a város vagy falu jegyzőjének, ahol a rokonom született.

– Biztosan volt születési anyakönyvi kivonata – magyarázta. – És azon már el lehet indulni.

Már kikerestem Indián Ridge-et egy atlaszból, és annyit legalább sikerült megállapítanom, hogy tényleg létezik ilyen nevű település. Egy elszigetelt völgyben feküdt a Cumberland-fennsík déli nyúlványán, közel Tennessee államhatárához, nagyjából nyolc mérföldre keletre egy Path-fork nevű kisvárostól Bell megyében, ahová Print Begley állítása szerint iskolába járt. Egy régi kentuckyi helységnévtár szerint – amelyet a könyvtáros ásott elő valahonnan – az Indián Ridge nevű bányásztelepet, melynek helyén egykor a Tuskarora nevű cseroki falu állt, 1903-ban alapította a Cumberland Szénbányászati Társaság. 1937-ben a népessége százöt lélek volt. A helységnévtár szűkszavúan csak annyit jegyzett meg róla: „látnivalókban nem túl gazdag falucska”.

Indián Ridge-ben nem voltak civil intézmények. Felhívtam a pathforki városi jegyző irodáját, ahol egy titkárnő – aki hangjából ítélve félig aludt – elmondta, hogy tudomása szerint Indián Ridge valóban Path-fork fennhatósága alá tartozik, de minden születésre, halálozásra és házasságra vonatkozó információt írásban kell kérelmezni. Még aznap írtam neki, habár éreztem, hogy el fog tartani egy darabig, mire választ kapok tőle.

A következő dolgom az volt, hogy kikerestem a Begley nevet egy Bell megyei telefonkönyvből. Hárman szerepeltek benne – egyikük sem Indián Ridge-i lakcímmel. Az első kettő sosem hallott Print keresztnevű Begley-ről. A harmadik, egy bizonyos Aaron Begley, aki Pineville-ben élt, lecsapta a telefont, amint megemlítettem az „unokatestvérem” nevét.

A könyvtárosnő végül azt javasolta, hogy próbáljam meg felvenni a kapcsolatot az egyházmegye valamelyik templomának lelkészével, hozzátéve, hogy „a világnak abban a zugában még mindig a klérus a helyi történelem legfontosabb letéteményese”.

A Bell megyei Sárga Oldalakban a „templomok” címszó alatt egyetlen Indián Ridge-i címet sem találtam, ugyanakkor Pathforkban többet is a kelleténél. Nagy részüket végig kellett telefonálnom, mielőtt ráakadtam volna az első nyomra.

Charles F. Pennington tiszteletes, a Straight Creek Szentháromság Imaház lelkésze hallomásból emlékezett egy Begley nevű házaspárra, akik régen Indián Ridge-ben éltek. Úgy vélte, hogy meghaltak, vagy elköltöztek úgy harminc évvel ezelőtt.

– Nem voltak templomba járó emberek, úgyhogy nemigen álltam kapcsolatban velük. De attól tartok, hogy a Print Begley név nem mond nekem semmit. Erről a vidékről annak idején sok gyerek ment el a háborúba, és sajnos igen sokan nem is tértek vissza.

– Nem hiszem, hogy meghalt volna – magyaráztam. – Lehetséges, hogy börtönbe került. Vagy akár őrültekházába. Egyesek szerint egy kicsit együgyű volt.

– Gondolt már rá, hogy felvegye a kapcsolatot a Megyei Elmegyógyintézettel?

– Igen, eszembe jutott… végső mentsvárként.

– Ahogy emlékszem, a Begley-család nem volt valami népszerű a völgyben, habár fogalmam sincs, miért. A völgy már akkor is szikár, kegyetlen hely volt, amikor a bányák még fogadtak munkaerőt.

– Néhányan azok közül, akik ott élnek, biztosan ismerték őket, nem gondolja? Esetleg az idősebbek…

– Mit is mondott, egy könyvhöz végez kutatást?

– A háborúról, igen. Interjúsorozatot készítek a Hetedik Hadsereg veteránjaival.

– Nem vagyok biztos benne, hogy szóba állnak magával. A hegyi emberek nem túl beszédesek, ha idegenek tesznek fel nekik kérdéseket. Tartaná egy pillanatig? Megkérdezem a feleségemet, ő itt született, és itt is nőtt fel.

Jobban ismeri nálam a környéket.

Hallottam, ahogy a tenyere a kagylóra tapad. Beszélgetés fojtott zajai.

– Mr. Martin? A feleségem azt mondja, a Begley-házaspámak tényleg volt egy fia, habár nem hiszi, hogy Printnek hívták volna. Az még itt, a Cumberland vidékén is egyedi névnek számít. A völgyben már nem élnek Begley-k. Viszont a feleségem szerint vannak rokonaik itt, Pathforkban.

– Gondolja, hogy hajlandóak lennének szóba állni velem?

– Egyiküknek, egy Zách Scalf nevű fiatal fickónak van egy motelje a Pineville-be vezető út mentén. Ő talán tud magának mondani valamit. De attól tartok, hogy kénytelen lesz ideutazni érte. Kétlem, hogy sok mindent tudna kiszedni belőle telefonon keresztül.

– Hogy hívják a motelt?

– Fenyőerdő Autósszálló.